Máté evangéliuma 10,32

Isten tenyerén – 37. rész
1981. szeptember 1-től elkezdtem dolgozni Budapesten az Elektromodul Külkereskedelmi Vállalatnál. Külkereskedelmi levelező és fordító voltam. Német és orosz nyelven fordítottam oda-vissza.
Pétert pedig kihelyezték exmisszusként Velencére. Akkor ötödéves volt a Teológián, de a hét bizonyos napjait és a hétvégét Velencén töltötte. Hetente bibliaórákat, ifjúsági órát és vasárnap délelőtt 2 istentiszteletet tartott.
Velence Újtelepen 9 órakor kezdődött az istentisztelet, Velence Ófaluban pedig 11 órakor.
Mivel a parókián a korábbi lelkész lakott, Pétert egy nyugdíjas házaspár fogadta be a Fő utcán. Nem volt gyermekük, ezért mint sajátjukat szerették őt. Ingyen lakhatást ajánlottak fel neki az emeleti manzárd szobájukban.
A hétvégéket én is Velencén töltöttem. Ilyenkor az egyik kedves gyülekezeti tag, egy fiatalasszony rendszeresen biztosította számomra az éjszakai szállást. Így ismerhettem meg közelebbről Velencét, és a velencei református gyülekezet fiatalabb és idősebb tagjait egyaránt.
A budapesti munkahelyem nagy kihívást jelentett a számomra. Amikor kiderült, hogy keresztyén vagyok, voltak olyanok, akik rögtön elzárkóztak tőlem, és voltak olyanok, akik titokban szimpatizáltak velem.
Miért csak titokban? Mert akkor, a 80-as évek elején a külkereskedelemben nagy ritkaság volt egy hitvalló keresztyén. Olyan ritka volt, mint a fehér holló. Mivel a legtöbben féltették az állásukat, ezért nem is vállalták nyíltan a hitüket.
Nekem nem volt mit féltenem, és nem is volt mit veszítenem. Teljes meggyőződéssel hittem, hogy az életem Isten tenyerében van, ezért nem árthat nekem senki és semmi.
Így azonnal elkezdtem a vállalatnál az evangélizálás szolgálatát. Bizonyságot tettem az Úr Jézusról. Mindenkinek elmondtam a megtérésemet, és azt, hogy Isten kegyelme és szeretete hogyan formálta át az életemet. Reggelente azért imádkoztam, hogy mutassa meg az Úr Jézus nekem, hogy azon a napon kit kell megszólítanom, és kinek kell hirdetnem az evangéliumot.
Voltak, akik örömmel hallgatták, mások pedig rögtön elutasították. De ez egyáltalán nem vette el a kedvemet. Én már akkor tudtam, hogy az életem értelme, öröme és célja az, hogy megvalljam Krisztus nevét az emberek között. És azt is tudtam, hogy mindenkinek Jézusra van szüksége. Mert Ő az igazi boldogság és öröm forrása. Ezért nem akartam hallgatni Róla, és nem is akartam a hitemet titokban, magamnak megtartani.
Most is naponkénti imádságom:
Úr Jézus Krisztus! Szentlelked által segíts nekem ma is megvallani a Te nevedet. Ha kell szavakkal, ha kell tettekkel. Add, hogy soha ne szégyelljelek Téged senki előtt. Hadd legyen ez az én igazi örömöm. Ámen

Kertész Péterné Horváth Ilona református lelkipásztor