Példabeszédek könyve 17,22

Isten tenyerén – 38. rész
Az én menyasszonyságom egy különös menyasszonyság volt. Mivel a vőlegényem hetente több napot Velencén szolgált, mindig nagyon vártuk, hogy találkozzunk egymással. Nagy örömet jelentett számunkra az, ha egymást láthattuk, a másiknak mindent elmondhattunk, és megbeszélhettük dolgainkat.
Jegyességünket az tette különlegessé, hogy a 80-as évek elején még a láthatáron sem volt mobiltelefon, nemhogy a kezünkben. A vőlegényem, ha talált egy telefonfülkét, akkor a munkahelyemen fel tudott hívni engem 1-2 percre.
Így maradt az egymásért való imádság, és azok a szóbeli ígéretek, amelyeket elbúcsúzáskor egymásnak tettünk.
Ezért többször előfordult, hogy megbeszéltünk valamit, de arról már nem tudtuk értesíteni a másikat, hogy a dolgok nem úgy alakultak, és ezért nem tudjuk majd betartani az ígéretünket.
És ebből születtek a nem várt helyzetek és a neheztelések.
Most én emlékszem jól, vagy ő emlékszik rosszul? Most vágjam be a durcát, legyek bánatos, vagy legyek egy kicsit megértőbb azért, hogy megmaradjon az öröm és a vidámság a szívemben? Ezekben a helyzetekben volt lehetőségem arra, hogy bemutassam a Szentlélek gyümölcseit az életemben.
Egyik alkalommal nagyon rosszul vizsgáztam a béketűrésből és a várni tudásból. Nem értettem meg, hogy miért és kinek jó az, ha én pénteken munka után az Elektromodul előtt várok még több mint 1 óra hosszat, miközben azt sem tudom, hogy még mennyit kell várnom. És egyáltalán jön-e, vagy nem.
Akkor még nem tudtam, hogy közös életünk egyik legfontosabb leckéjét tanulgatom azért, hogy a házasságunk majd nagyon szép és boldog legyen.
Amikor visszagondolok erre az időszakra az életemben, elszégyellem magamat. Miért van az, hogy majdnem 40 év kellett ahhoz, hogy megtanuljak nem haragudni, és a haragot 3 percnél tovább semmiképpen sem megtartani magamban? Miért van az, hogy olyan sok idő kellett ahhoz, hogy benőjön a fejem lágya? Hogy végre már ne azt sirassam, ami elmúlt, és amin már nem lehet változtatni! És hogy ne engedjem meg, hogy a bánat és a keserűség magas fává nőjön az életemben, és újból és újból elborítson az önsajnálat.
Hanem sokkal inkább tanuljak meg örülni a mának, a mostnak. A mindennapi új esélynek, azoknak az új lehetőségeknek és alkalmaknak, melyeket az Úrtól ajándékba kapok.
Ezért ez az imádság mindig aktuális az életemben:
Úr Jézus Krisztus! Te hoztad el számomra az igazi életet: Isten országának örömét és vidámságát. Vedd el a bánatot, a keserűséget a szívemből, és Szentlelked által add meg nekem, hogy a Benned való örvendezés legyen az én legjobb orvosságom. Ámen

Kertész Péterné Horváth Ilona református lelkipásztor