Pál második levele a korinthusiakhoz 8,5

Isten tenyerén – 65. rész
Ezen a héten az egyik hittanórára zokogva jött be egy kisleány. Csak zokogott és zokogott, és alig volt ereje válaszolni a kérdéseimre: Mi a baj? Mondd el nekünk! Hátha tudunk segíteni…
Végül nagyon lihegve és akadozva ennyit mondott: „Ültetés volt az osztályban. És senki sem akart mellém ülni.”
Ó, jaj! És vajon miért nem? Miért nem akar senki egy galamblelkű leány mellé ülni? Aki olyan csendes és olyan alkalmazkodó. Akinek a házi feladata mindig kész van, és aki a folyosón már messziről előre köszön, még a lelkész néninek is.
Ó, micsoda fájdalom! És milyen ismerősek ezek a mondatok. Talán mi is mondtunk vagy énekeltünk már ilyeneket: „Az ég alatt, a föld színén olyan árva nincsen, mint én.” Mert olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam. Teljesen magamra maradtam. Engem senki sem szeret. Senki sem ért meg. Senki sem akar meghallgatni. „Olyan árva nincs több, mint én.”
Azután szipogva így folytatta: „És azért késtem egy kicsit az óráról, mert a többiek próbáltak engem megvigasztalni. De hiába. Nem sikerült nekik.”
Mert hát ki is tud minket megvigasztalni? Egyedül Isten Szentlelke. Ő a mi Pártfogónk, Ő a mi Vigasztalónk.
Zámolyon is Isten Szentlelke adott azokban az években lelki vigaszt, ébredést és gyülekezeti megújulást mind az idősek, mind pedig a fiatalok között. Többen jöttek szomorúsággal a lelkükben, és igazi vigasztalással mentek haza. Jöttek bűnökkel megterhelten, és Jézus vére által bűnbocsánatot kaptak.
Mert fújt a Szentlélek szele. És aki akart, engedett Isten Lelke hívásának. Befogadta az Igét a szívébe, és rögtön szolgálatot is vállalt a gyülekezetben.
Milyen szolgálatokat? Volt, aki rendszeresen kántorizált. Volt, aki minden vasárnap reggel elseperte a templom és a parókia előtti járdát. Voltak, akik a gyermekistentiszteletet tartották. Énekekkel és bibliai történetekkel készültek a gyermekek számára hétről-hétre. Néhányan segítettek rendben tartani a parókia kertjét.
Többen rendszeres adakozókká lettek. Olyanok is voltak, akik jövedelmük tizedét havonta felajánlották az Úr szolgálatára. Így épülhetett és szépülhetett az Úr háza lelkileg és fizikailag is.
Az egyik megtért gyülekezeti tagunk így vallott erről: „Mindezt az Úr dicsőségére teszem. Hálából azért, amiért megtartotta az életemet, és megengedte, hogy megismerjem az Ő bűntörlő és szabadító kegyelmét.”
Imádságunkban így könyörgünk: Mennyei Atyánk! Köszönjük, hogy Neked gondod van a Te népedre. Szentlelked által add meg ma is, hogy felépüljön Krisztus egyháza közöttünk. Hogy legyenek olyanok, akik önmagukat odaadják Neked, és a Te dicsőségedre szolgálnak. Jézus nevében kérünk. Ámen

Kertész Péterné Horváth Ilona református lelkész