1161 Budapest, Budapesti út 82. iroda@refsashalom.hu +36-30-491-8473

Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét.

Mózes ötödik könyve 32,10

Isten tenyerén – 4. rész
Életem legkorábbi emléke egy Szabolcs megyei kis faluhoz, Vajához kötődik. Olyan négyéves lehettem. Éppen hajnalodott. Kint még félig sötétbe burkolózott minden. Egy nagy teherautó állt az udvaron a konyha ablaka előtt. Édesanyám vasalt a konyhában, én pedig kinéztem az ablakon és megkérdeztem: „Édesanyám! Miért áll itt ez a nagy teherautó?”
Édesapád elköltözik. Ők pakolnak most. A nagyobb testvéreid mennek vele. Te itt maradsz velem, és a két húgod is.
Így maradtunk ott a Tulipán utcai nagy házban négyen. Nyáron belaktuk minden szobáját, de télen csak egy helyen fűtöttünk: a konyhában. Édesanyám a sezlonyon aludt, mi pedig hárman egy háromszintes emeletes ágyon.
Én aludtam legfölül. Volt egy nagy dunyhám, amit nagyon szerettem. Az télen is jó volt, meg nyáron is. Amikor már tudtam olvasni, oda felkuporodtam, és egymás után olvastam ki a vastagabbnál vastagabb mesekönyveket.
Édesanyám mesélte, hogy egyszer annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy dunyhástól-könyvestől együtt lezuhantam a konyha hideg kövére. De hála Istennek, semmi bajom sem történt, mert a dunyhára érkeztem. Azóta már tudom: akkor is az Isten tenyerébe.
Nagyon szegények voltunk. Hónap végén édesanyám sokszor mondta nekem: „Lányom. Elfogyott a pénzünk.” Ezt nagyon rosszul éltem meg, ezért kigondoltam valamit. Mivel én voltam hármunk közül a legidősebb, általában én mentem el kenyérért a sarki kisboltba. Minden vásárlásnál félretettem egy-két forintot, és hónap végén, amikor elfogyott a pénzünk, boldogan mutattam édesanyámnak: „Még nem fogyott el mind! Tettem félre belőle. Itt van. Ebből még tudunk venni kenyeret!” Édesanyám kedvesen megsimogatta a fejemet.
Minden ehhez hasonló igyekezetem ellenére is gyakran megtörtént, hogy már kenyeret sem tudtunk venni. De krumpli mindig volt a pincében, mert azt a saját kertünkben termesztettük.
Édesanyám később így mondta ezt el nekünk: „Vártam, hogy egyszer felteszitek a kérdést nekem: Miért eszünk mi reggelire sült krumplit, ebédre tört krumplit, vacsorára pedig lapcsánkát? De ti ezt soha nem kérdeztétek meg.
A két húgomra sokszor kellett vigyáznom, mert édesanyám gyakran vállalt idénymunkát. Különösen almaszedéskor volt erre lehetősége. Mi addig otthon almásládákból várat építettünk magunknak.
Hát így éltünk mi négyen szegényen, de nagyon boldogan Vaján, egészen kilenc éves koromig. Békességben és biztonságban. A közösen elmondott reggeli és esti imádságok foglalták keretbe az életünket. Így vett minket körül Isten gondviselő és megtartó kegyelme és szeretete.
Édesanyám minden reggel ölébe vett bennünket, és együtt mondtunk el egy egyszerű imádságot:
Urunk, Jézus, légy ma vélünk. Áldó kezed védje éltünk. Őrizz, mint a szemed fényét. Vezesd lábunk minden lépését. Ámen

Kertész Péterné Horváth Ilona református lelkipásztor