1161 Budapest, Budapesti út 82. iroda@refsashalom.hu +36-30-491-8473

Jézus mondja: Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.

Máté evangéliuma 5,11

Isten tenyerén – 2. rész
1974 őszén gimnazista diák lettem. Friss megtértként, szívemben a Jézus iránti első szeretet tüzével léptem be a debreceni Kossuth Lajos Gimnázium (ma: Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma) épületébe.
Egyáltalán nem sejtettem még akkor, hogy mit rejtegetnek számomra ezek a falak. Nem tudtam, hogy itt fogok először találkozni az akkori államhatalmi rendszer keresztyéneket elutasító, ellenséges magatartásával. És arra sem gondoltam, hogy itt fogom megtapasztalni a saját bőrömön azt, hogy mit jelent kiközösítve, megbélyegezve, osztályidegenként eltölteni 4 esztendőt egy gimnázium kötelékében.
Mert mi is volt velem a probléma? Az, hogy nem tudtam csöndben maradni. Minden alkalmat megragadtam, hogy Jézusról beszéljek az osztálytársaimnak. Hívogattam őket a templomba, az ifjúsági órára. Igéskártyákat adtam nekik születésnapjukra vagy névnapjukra.
Az Evangéliumi Iratmisszió kiadványait is bevittem az iskolába, és osztogattam belőle a többieknek. Ha megkérdezték tőlem, hogy kibe vagyok szerelmes, ezt válaszoltam: Az én legjobb barátom Jézus. Vele mindent meg tudok beszélni. Neki mindent elmondhatok: örömöt és bánatot egyaránt. Most Ő a legfontosabb számomra, minden és mindenki csak Őutána következik.
Szép lassan besokalltak rám. Az osztályfőnök szünetekben mindig mellém állított valakit. Az volt a feladata, hogy figyelje és jelentse: mikor, kivel és mit beszélek.
A “Világnézetünk alapjai” tantárgyból nem kaphattam jelest, mivel a világnézetem nem felelt meg az állam által elfogadott világnézetnek.
Ha kirándulni mentünk, senki sem akart mellém ülni a buszon, mondva: „Csak nem fogom elrontani a napomat azzal, hogy egy szentfazék mellé ülök!”
Aztán következett számomra a kirándulások legkínosabb pillanata: a szobabeosztás. Ugyanis senki sem szeretett volna a szobatársam lenni. Valahova azonban mindig kénytelenek voltak beosztani engem is. Akkor láttam és ismertem meg azokat a játékokat és szórakozásokat, amikkel a diákok töltötték ilyenkor az estét és az éjszakát. Néhányat megnevezek belőlük.
Körbe ültek a gyerekek. Meggyújtottak egy gyufát, és sorban adták tovább egymásnak. Akinek a kezében elaludt a gyufa, annak egy ruhadarabot le kellett venni magáról. Ezt így folytatták egészen addig, amíg valakinek bátorsága nem akadt arra, hogy véget vessen ennek a „jó bulinak”.
Rendszeres volt az egymás tenyeréből való jóslás, és volt olyan, aki asztaltáncoltatásra hívta át a többieket. Már akkor is voltak olyan lányok, akik átmentek a fiúk szobájába, és ott töltötték az éjszakát.
Ezek voltak azok a dolgok, amikből én szerettem volna kimaradni, és ki is maradtam Isten kegyelméből. De hogy mit kaptam én ezért? Megvetést, lenézést és kiközösítést. Nagyon sokszor viccelődtek és gúnyolódtak rajtam. Azt is megjósolták nekem, hogy soha nem akad majd egy olyan normális fiú, aki engem feleségül fog venni. (Hurrá! Ez a jóslatuk sem vált be.)
Gyakran imádkoztam így: Úr Jézus! Szentlelked által ajándékozz meg engem az Érted való szenvedés boldogságával. Adj erőt, hogy soha, semmilyen helyzetben ne legyek hűtlen Tehozzád. Ámen

Kertész Péterné Horváth Ilona lelkipásztor