Az olaj és a jó illat vidámít, de a jó barát lélekből jövő tanácsa is.

Példabeszédek könyve 27,9

Isten tenyerén – 78. rész
Mivel a hetvenes évek elején 4 éven keresztül Kaposváron a MÁV Leánykollégiumban tanultam (3. és 9. rész), így volt alkalmam megismerni a bentlakásos iskolák farkastörvényeit.
Arról semmi fogalmam nem volt, de még ma sincs, hogy vajon ezekről az íratlan törvényekről mennyire volt tudomásuk a nevelőinknek és a tanárainknak.
Mik is voltak ezek? Például a következő: Ha azt teszed, azt mondod, és úgy viselkedsz, ahogy azt az osztályban a legnagyobb hangú elvárja, akkor biztosítva van a pozíciód a közösségben. Ha nem, akkor neked annyi.
Hát nekem annyi volt… Én még akkor nem tértem meg, de mégis volt bennem belül egy egészséges fékrendszer, ami rendszeresen jelzett. Ma úgy mondanám, hogy Isten kegyelme volt velem, és ennek a kegyelemnek a védelme és oltalma alatt éltem.
Ezért általában már csak utólag szereztem tudomást arról, hogy aznap éjjel ki szökött ki a kollégiumból néhány órára filmbe illő módon. Hogy milyen módszerekkel és stiklikkel lehet kijátszani a kollégiumban előírt szabályokat. Hogyan kell egymásnak falazni, és hogyan kell a másikat foggal-körömmel megvédeni akkor is, ha a legnagyobb gaztettet követte el.
Nekem csak akkor voltak barátaim, ha otthonról csomagom érkezett. Ilyenkor körbeálltak a többiek, és mindenki akart kapni valami kóstolót. Igyekeztem nekik is adni belőle.
Isten azonban egy különös módon gondoskodott rólam. Ugyanis volt egy „külsős” osztálytársunk. Így neveztük azokat, akik nem bentlakók voltak, hanem a városból jártak be hozzánk délelőttönként. Évának hívták. Az édesanyja a Kollégium egyik nevelőnője volt.
Éva volt az én első igazi barátnőm. Mindent meg tudtunk egymással beszélni. Látta és értette a helyzetemet az osztályban. Gyakran hozott be nekem gyümölcsöt és más egyéb finomságokat. Kimenő idején több alkalommal is elhívott hozzájuk. Ez igazi gyógyír és vigasztalás volt nekem az én akkori otthontalanságomban.
Már csak most, így utólag látom, hogy Isten, az én mennyei Atyám, mennyire a tenyerén hordozott engem Kaposváron is. Nem hagyott magamra, hanem adott nekem egy jó barátot, akinek a barátsága megvidámított.
Ma is nagyon hálás vagyok ezért:
Mennyei Atyám! Köszönöm, hogy soha semmilyen helyzetben nem hagytál engem magamra. Mindig adtál mellém valakit, már megtérésem előtt is, akinek a barátsága vidámságot és bátorítást jelentett számomra a hétköznapok küzdelmei között. És köszönöm, hogy Jézus Krisztusban megtalálhattam a legigazibb barátot. Mert az Ő barátsága már nemcsak egy rövid ideig tart, hanem elkísér egészen az örökkévalóságig. Ámen

Kertész Péterné Horváth Ilona református lelkész